Nos, hát ez az év is véget ért... s mivel az év utolsó három hetében átlagosan napi 4 órát aludtam, az egészből vajmi keveset észleltem. Volt valami fenyőfa is a dologban, arra is emlékszem, hogy vettem egy bélelt csizmát, meg egy sapkát, de hogy hol, és miért, arra már nem... megfordultam párszor az esztékában, mert a szememet nem bírtam kinyitni, aztán már ki tudtam nyitni. Adtunk a gyereknek ajándékot 3 nappal a szenteste után, a szentestén terülj-terülj asztalkám volt, amit nem én csináltam, hála a jó égnek...
Nos, komolyra fordítva a szót, a szilveszterünk igazán pazarul telt, barátokat hívtunk magunkhoz vendégségbe, aminek külön megvolt az a pikantériája, hogy kijelentettem, nagyon szívesen látok mindenkit, de a kisujjamat se fogom megmozdítani az ügy érdekében. Ergo férjnek kellett rendet rakni, takarítani, mosogatni és főzni. Hétfőn még láttam minderre némi reményt, de ahogy teltek a hét napjai - úgy, hogy férj még mindig nem kezdett neki ezen munkálatok egyikének sem - egyre kivitelezhetetlenebbnek éreztem a Szilveszter estét. Mondjuk igazából annyira nem is tudott izgatni, mert olyan voltam mint egy katatón vízihulla, volt olyan éjszaka, amikor egy percet se aludtam - és ugyebár Kismiki miatt meg napközben se tudok... - szóval átkapcsoltam zombi-üzemmódba. Időnként azért megjegyeztem, hogy a térdig érő por biztos zavarni fogja vendégeinket, meg hogy a nagy ruhakupacok miatt nem fognak tudni közlekedni, de ennél többet nem tettem az ügy érdekében. Aztán eljött a 31-e, s mivel férjnek már egy huncut fél nap szabadsága sem maradt, még aznap is bement dolgozni, közölve, hogy 1-re hazatér. Fél 3-kor azért már felhívtam, hogy vajon kíván-e még ma hazaérni (bár az előző esti röpke kis idegrohamom után, - aminek a telefonunk látta kárát, illetve igazából mi, mert majd újat kell venni, de aminek megvolt az a nem elhanyagolható hozadéka, hogy hajnali egykor nekiállt mosogatni, és el is mosott egy nagy kazalnyi edényt ... - már TÉNYLEG nem volt kedvem az egészhez...) merthogy vendégek jőnek. Kívánt, és punnyadott is vagy másfél órát a kanapéban, aztán bepácolta a húst, elkészítette a tzadziki-salátát, a lakás különböző pontjain található ruhakupacokat, azonosíthatatlan tárgyakkal teli zacskókat, felesleges tárgyakat mind betoloncolta a gyerek szobájába, a szaros pelenkákat és a gyerek járműveit kitoloncolta a teraszra, Szélvész Herry módjára öszecsukta a kanapét, eközben konstatáltuk, hogy a szinte vadonatúj kanapénk a gyermek áldásos tevékenysége folytán már inkább hasonlatos egy szaros-hugyos lópokróchoz - de milyen szerencse, hogy van egy szép takarónk, amivel el tudjuk rejteni a kínos és lelombozó momentumokat - majd felporszívózott, miközben én szép kényelmesen elhelyeztem magam a kádban, és vettem egy forró fürdőt. Aztán popsitörlő-kendővel felmosott a konyhában és letörölte az étkezőasztalt is (semmi pánik, nem ugyanazzal a törlőkendővel!!!), miközben én hajat mostam kénes samponnal, hogy miért, erre majd máskor kitérek, de tény az, hogy a kénes sampon nagyon jót tett a hajammal. Bár igaz, hogy utána enyhe buggyantott tojás szagot árasztottam egész este, amin azonban - tekintettel fizikai és mentális állapotomra - már senki nem csodálkozott... Aztán férj felvágta a görög salátához a hozzávalókat, miközben én pár perces sminkkel próbáltam eltüntetni az olimpiai öt karikát a szemeim alól, és viasszín bőrömnek friss tavaszi üde pírt kölcsönözni. Eközben hajtottam szegény férjet, hogy: nem most kéne bemenned zuhanyozni? meg már a hajadat kéne szárítani.. és hasonlók. Szerencsére Férj megőrizte nyugalmát és lélekjelenlétét, (de lehet, hogy csak félt, hogy ha ellenkezik, újabb tárgy landol azon a ponton, ahol tegnap a telefonunk szerencsétlen "balesetben" elhunyt...) a vendégek érkezésének megbeszélt időpontjában már ő is bemászott a zuhanyzóba, elkészült, rendbe tette a haját - a haj rendbetétele családunk sarkallatos pontjai közé tartozik - és abban a pillanatban, ahogy felhúzta ünnepi csíkos klottgatyáját, már meg is szólalt a kapucsengő és jött az első vendég. Kismiki végig a készülődés alatt szépen fegyelmezetten elfoglalta magát, nem nagyon keresztezték a fiúk útjai egymást.
Első vendégünkkel Férj persze rögtön végignézette a tévénken fogható összes HD-csatornát (amelyek száma az utóbbi napokban jelentősen csökkent, de ennek kivételesen nincs köze az én idegrohamomhoz. Sejtésem szerint egy, a tetőről lezuhanó óriási gleccser vetett véget a parabola-antennánk jelfogó egységének, és a visszaszerelés után sajnos nem minden csatornát fogunk. ), és végül, hogy megalapozzuk az estét, elkezdtünk nézni a National Geographic HD-n egy filmet a dinoszauruszok utolsó perceiről és kipusztulásáról. Ez kellően meg is hozta a hangulatunkat, hogy végre vacsorázzunk, de további vendégeink, egy reményteli jegyespár, nagyon sokat késtek, mi arra tippeltünk, hogy valószínűleg indulás előtt még lenyomhattak pár menetet, de felettébb örülünk annak, hogy a világon még léteznek olyan párok, akik még tudnak ezzel a tevékenységgel foglalkozni (háháhááá, na majd ha nekik is jön a gyerek!!! szólal most meg bennem az iszonytatóan gonosz és kielégítetlen kisördög...) Aztán mikor vendégeink végre megérkeztek, szégyenkezve visszaszívtam minden pajzán gondolatot a délutánjukkal kapcsolatban, mert hoztak nekünk lencsegulyást, meg egy egész, karamellával leöntött kuglófot. Hát dehogy szexeltek, egész délután főztek és sütöttek nekünk!!!
Ekkor Férj végre nekilátott a bepácolt csirkehús megsütésének - mert mi szembemenvén mindenféle szilveszteri és magyarosch hagyománnyal görögös estét csaptunk, fűszeres görögös csirkemellcsíkokkal, tzadzikivel és görög-salátával, amihez pitát fogyasztottunk - és egy olyan pazar lakomát rittyentett össze, hogy mindenki megnyalta a tíz ujját vagy a bajuszát utána. (tetszőlegesen lehet választani, hogy ki nyalta a bajuszt, ki a tíz ujjat. Én személy szerint a bajuszomat nyalogattam.) Vacsora közben a Bagi-Nacsa Végtelenített Só ment a tévében, ugyanis arra voltunk kíváncsik, hogy az este folyamán hányszor képesek mosolyt (a hangos kacajt már meg se merem kockáztatni...) kicsalni belőlünk. Bevallom, férjem egész jól szórakozott rajta, a társaság több tagja mérsékelten humorosnak találta a műsort, én viszont mértéktelenül szarnak, így hát a belőlem a műsor áltat kiváltott mosolyok száma nulla maradt. Vacsora után véget vetettünk az önkínzásnak, beszélgettünk, és a fiúk - hagyományainkhoz híven - zongoráztak, mindenféle dalokat adtak elő úgy, hogy Férj az internetről nézte a dalszövegeket közben. Ez számomra mindennél mulattatóbb, különösen akkor, ha angol olvassa a dalszöveget... (nem tud angolul, csak itt jegyzem meg. A kiejtése iszonyú vicces.) Eközben én szokásomhoz híven a gyerekidomár szerepét játszottam tovább, mert már a vacsora alatt is nekem jutott ez a megtisztelő szerep, de hát mióta gyerekem van, ez a szerep mindig az enyém. Vacsoránál Kismiki az ölemben ült, enni csak a görög salátából volt hajlandó, szedegette ki belőle az uborkadarabokat (már-már az a sejtésem, hogy ez a gyerek vegetáriánus. Húst nem eszik, kenyeret nem eszik, süteményt nem eszik, de az uborkával mindig, mindenhol le lehet kenyerezni. Hű, micsoda képzavar...) és a végén, amikor jóllakott - csak tudnám mivel - elkezdte összegányolni az összes asztalon lévő dolgot. És mivel a tálak viszonylag messze voltak tőle, mindenáron fel akart mászni az asztalra, vagy minimum ráhasalt. Így hát nem nagyon tudtam kulturáltan és civilizált módon elfogyasztani a vacsorámat, de mivel amúgy se így szoktam, ez nem volt olyan zavaró. Kismiki nagyon jót játszott az emeletes parkolóházzal, amit karácsony után 3 nappal voltunk képesek neki odaadni, valamint kitalálta, hogy mi az igazi funkciója a kis városrészletet ábrázoló szőnyegének (amire okosan nem tettek semmi csúszásgátlót): nekifutott, majd a szőnyegre érve kitolta maga alól a lábait, a szőnyeg meg, mivel baromira csúszik a laminált padlón, kicsúszott alóla a lábaival együtt. Mindezen folyamatok eredményeképpen a gyerek seggre esett és ezt iszonyatosan élvezte és jó párszor megismételte. Nem aggódtam, tudom, hogy a pelenka felfogja az esést, és a mentális állapota miatt se aggódtam - tudom, hogy sok felnőtt férfi még a harmincas éveiben is ugyanilyen idióta dolgokban leli az örömét, csak persze ez kiegészül az állandó recskázással is... - szóval állati jól szórakoztunk, aztán éjfél előtt negyven perccel jegyespárunk páni gyorsasággal hazarohant, ugyanis azt tervezték, hogy az éjfél különféle egyéb testi örömök közepette érje őket. (bizony-bizony, rég elmúlt és a feledés homályába burkolózó ifjú koromban én is tettem ilyeneket...)
Mi és maradék egy szál vendégünk pedig, - mint évek óta minden szilveszterkor már hagyományosan - Fásy-mulatót nézve vártuk az éjfélt. Tudom, sokak számára döbbenetes és felkavaró, hogy Fásy-mulatót néztünk, de minden ember életében kell lennie valami sötét, beteges, perverz titoknak... hát a miénk ez. Mindenesetre minden alkalommal könnyesre röhögjük magunkat rajta, mondjuk most én már félig hagymázas állapotban voltam, így csak sejteni véltem valamit Kratelli Josephine feltupírozott hajából, amelyen sejtelmesen átszüremlett a háttérvilágítás, vagy Fásy Zsüliett kedves, csillogó, ezüstös és a kelleténél sokkal jobban feszülő ruhába bújtatott kis hurkácskáiból (itt azért elgondolkoztam az időnek az múlásán, hiszen szinte még csak most volt, hogy Fásy Zsülike három-négy évesen először megtette botladozó kis lépéseit húsos lábacskáin a világot jelentő deszkákon, amikoris egy szépségkirálynő választáson ő hozta ki a koronát egy bársonypárnán a győztesnek, és ma már felnőve, megmellyesedve, Sassoon-vágással és melírral a hajában, a felnőtté válás kérdéseiről énekel örökérvényű dalokat, immáron a komoly Zsüliett nevet használva. Döbbenet...) De az igazi döbbenet akkor következett - és ekkor fel is ébredtem - amikor láttam, hogy a Mesterhármas összetétele megváltozott, és az eddigi Sláger Tibó-Bunyós Pityu-Fásy Ádám trióból eltűnt Bunyós Pityu!!! És a helyébe - a nem kevésbé szimpatikus és megnyerő, bár egyre jobban a saját, alkoholtól felpüffedő arca mögé rejtőző - Jó Laci Betyár, okleveles vőfély, betyár és gondolkodó lépett. De hát kérem szépen, Hova tűnt Bunyós Pityu??? Csak remélni merem, hogy jól megérdemelt pihenését tölti valamelyik erre szakosodott intézményben... Mindenestre a Jó Laci Betyár csak pillanatokra tudta feledtetni velem a Bunyós Pityu elvesztése után lelkemben tátongó űrt, de hálistennek már nagyon közel volt az éjfél, így Férj töltött nekem grapefruit-levet, magának nem tudom mit, vendégünknek kólát, és koccintottunk az új év tiszteletére. Kismiki lelkesen koccintott velünk a cumisüvegével, aztán sietve ágyba tettük, mert már hallottuk a GYIVI ügynökeinek cipőcsattogását a folyosón, majd én a kanapéra hanyatlottam, Férj meg a haverja meg valamit csináltak, nem tudom mit, de kb. hajnali háromig tartott. Ekkor Férj hazafurikázta a vendégünket, én meg teljesen magamhoz tértem és leültem dolgozni. Elvégre mi mással köszöntse az ember az új évet, mit a jól elvégzett munka fölött érzett örömmel? Így hát jó reggel 6-ig örömködtem a munkám felett, majd az ágyba hullottam, akár egy őszi falevél, de csak nagy sokára tudtam elaludni, hiszen a szilveszter hajnali petárdák elhaló zajában folyton csak az a kínzó kérdés csengett tovább is a fülemben, hogy hová tűnt Bunyós Pityu???
