Rendszeres olvasóim hamar tapasztalni fogják a fák és a csupasz faágak különféle mintázatai iránti szinte mániákus rajongásomat. A mai bejegyzés sem fog másról szólni:
tegnap egy rövid kis sétára kimerészkedtünk gyerökkel az orkánerejű jeges szélbe. Sajnos annyira jól helyezkedik el a lakásunk, hogy a déli fekvésű erkélyre kisétálva a szélből soha nem érzek semmit, csak azt éreztem, hogy hááát, kicsit hűvös van, de ragyogó napsütés. Ehhez képest a ház északi oldalán kilépve a kapun nagyon kellemetlen meglepetésként ért a jeges metsző szél. De ha már fél órát tököltem a gyerek felöltöztetésével és a magam összekaparásával (szerencsére húztam sapkát a fejemre, így megóvtam a békés járókelőket szalmakazalszerű, elfeküdt hajam iszonytató látványától) akkor már eldöntöttem, hogy akkor is levegőzni fogunk (és pár évvel ezelőtt még azt is hozzámondtam volna, hogy akkor is, ha cigány gyerekek potyognak az égből, de ez a megjegyzés ma már kirekesztőnek számít, különben is már csak roma gyerekeket lehetne mondani, az meg nem hangzik olyan jól... ). Sikerült kis küzdelem árán kivarázsolni a kismotort az autóból, ahol az előző napi mogyoródi látogatás után hagytam, és elindultunk, Kismiki motoron, én gyalogszerrel. Átvergődtünk a házunk és a Tél utcai Spar között fekvő senkiföldje valamint a kísérteties Sagem-irodaház előtt húzódó szánalmas göröngyös földjárdán (melynek méltatására külön fejezetet szentelek nemsokára az ujpestimami.hu Gáz Géza rovatában), aztán nem is várakozás után átkeltünk a Spar előtti zebrán (ahol természetesen az autósok nem adták meg az elsőbbséget, úgy látszik a kismotoros gyermekkel a szélben görnyedő fiatal szemüveges anyuka látványa nem elég megható...), amúgy ez a zebra is méltán szerepelhetne a Gáz Géza rovatban... no mindegy, átkeltünk, és egy kis séta után eljutottunk a nagy betonos játszótérig, ahol gyerök mindenképpen játszani akart, én viszont nagyon nem, mivel addigra már befagyott az összes seggem. (széplelkűek kedvéért befagyott a fardagályom.) Viszont nem akartam éppen akkor én lenni a kőszívű gonosz anya, így hagytam, hadd rohangáljon egy kicsit a kővé fagyott homokozóban, addig én előkaptam a fényképezőgépet, és csináltam pár fotót a fákról a szédületes napsütésben. Kisvártatva sajnos kimerült a fotóapparát aksija, így mégiscsak kőszívű zord anya lettem és gyorsan hazavonszoltam a gyereket, aki persze nem akart jönni. Végül a karomban vittem a kismotorjával együtt egészen hazáig, de már annyira hideg volt, hogy semmi mást nem akartam, csak hazaérni a jó kis meleg lakásunkba. Ez meg is történt, mostanra már az ujjaim is kiolvadtak, így képes voltam megírni ezt a rövid kis szösszenetet és becsatolni az aznap készült képeket. Aki az ilyet nem szereti, az ugorgyon...
Szóval ilyen volt a világ aznap:
