Mióta gyerekkel éljük életünket, már mindent szülő-mércével mérek. Már szinte csak olyan helyre megyünk, ahol van gyerekszék és valamiféle karám, vagy ketrec, ahova be lehet tenni a gyereket, amíg mi megpróbáljuk az ennivalót letuszkolni a torkunkon. Régebben egyszerűbb volt a helyzet. A legelején gyerök egy leszedált szobanövény szintjén mozgott, így volt a legegyszerűbb kimozdulni vele. Persze így se az E-Klubba mentünk, de így utólag úgy gondolom, talán még azt is megkockáztathattuk volna. Biliárdozni például voltunk vele, végigaludta az egészet. Aztán ahogy nagyobb lett, beültettük a gyerekszékbe, ott is kénytelen volt jól ellenni, mert nem tehetett mást. Mostanában viszont minden láncát képes már leszakítani magáról, a babaszék övét kikapcsolja, és kimászik belőle, vagy annyit akrobatikázik - és általában közben hangosan méltatlankodik - hogy muszáj vagyunk vele foglalkozni. Persze sokak szerint az lenne a legjobb megoldás, ha nem mennénk sehova a gyerekkel, főleg nem este 7-kor, de időnként mégiscsak vannak bizonyos "alkalmak", amikor igenis (önző, szemét szülő módjára) úgy gondoljuk, hogy kimozdulunk a gyerekkel. Ez történt egy december eleji napon is, amikor megünnepeltük anyósom ki-tudja-hanyadik születésnapját.
Az interneten a google-ba beírt "gyerekbarát étterem" kifejezés után találtam rá a Vakvarjú étteremre. A fotók alapján EGYÉRTELMŰ volt, hogy ide kell jönnünk, ennek oka mégpedig a kerítéssel elkerített nagyméretű gyereksarok volt. Ezek után már az se érdekelt volna, ha vega, vagy eszkimó, vagy kirgiz konyhaművészeti remekeket szolgáltak volna fel pucérseggű dominának öltözött felszolgálók, heves ostorcsattogtatás közepette. Mert a lényeg, hogy a gyerek lefoglalja magát valahogy és ne szabaduljon el az asztalok között... De hálistennek az étlap is csábítónak bizonyult és a fotókon nem láttam egyetlen pucérseggű ostoros dominát sem...
(itt most egy jó hosszú sztori következik az első esténkről a Vakvarjúban, akit nem érdekel - de őszintén remélem, hogy ilyen ember nem létezik - az ugorgyon a végére. Itt szólok, hogy a fotóink minősíthetelenül rosszak lettek, de ez van, ezzel a tudattal kell tovább élnünk...)
Nos, aznap estefelé felkerekedtünk, persze nagy dilemma volt, hogy hogy menjünk, hiszen a belvárosban szinte lehetetlen parkolni. Végülis megállapodtunk abban, hogy az Andrássy úton letesszük a kocsit és földalattival bejövünk. De mivel késésben voltunk, mint mindig, ezért végigmentünk a Deák térig, reménykedve, hogy majd csak találunk helyet... És mivel közben még a hó is elkezdett szakadni - és ez az a pillanat, amikor boldog-boldogtalan beül az autójába, még az is, akinek nincs, és kitör a káosz a városban - így nem találtunk fia parkolóhelyet sem, pár percnyi körözés után feladtam az elveimet és megkértem férjet, hogy menjünk be egy parkolóházba. Ez meg is történt, viszont a parkolóházban nem működött egyik lift sem - kérdem én, hogy akkor a rokkant, öreg, babakocsis vagy egyszerűen a lusta emberek hogy jutnak a felszínre? - ezt szóvá is tettem és rákérdeztem hogy a szolgáltatás díjából vajon mennyi kedvezményt fogunk ezért kapni? Ugyanis kénytelenek voltunk az autóknak szánt lehajtón közlekedni a csúszós-havas úton, teljesen balesetveszélyes módon a babakocsival... Naszóval vettük ezt az akadályt is, ezután én szép kényelmesen elrohantam a gyerekkel a szakadó hóesésben a Vakvarjúba, férj meg elment összeszedni anyóst az aluljáróban. (félreértések elkerülése végett: ott beszélték meg a találkozót...)
A Vakvarjú teljes mértékben olyan volt, amilyennek a honlap alapján elképzeltem: kedves, hangulatos hely, udvariasan fogadtak, igazi élő zongorista-hölgy zongorázott, stb. stb.
Sikerült a gyerekketrec melletti asztalt lefoglalnunk előre, és Kismiki amint meglátta a játszót, már vetette is magát befele. A játszósarok mellett van egy kis padféleség, ahol a szülők a cipőjükre húzhatnak egy nejlonpacskert, hogy ne piszkítsák be a játszósarkot. Szóval mi bevetettük magunkat a játszósarokba, ahol zömmel ikeás fíling uralkodik, így sok dolog ismerős volt a gyereknek (Trofast jellegű kisszekrény, ikeás tologatós játék, ikeás kisvasút) - persze a nem-ikeás dolgoknak is örült, pl. a felfújt Vakvarjú lufiknak, sőt még az ántik hintalovat is kipróbálta.
Egy negatívum, hogy a kis faasztalhoz való faszékek iszonyatosan billegnek, nem ártana egy-két csavart meghúzni bennük. Éppen kezdtem akklimatizálódni, amikor férj megérkezett a zaklatott fejű anyóssal. Nem volt semmi baja, neki alapból zaklatott a feje, kedvesen köszönt, kicsit zavarban érezte magát, mert nagyon ritkán jár társaságba. Még egy negyed órát elvoltam a gyerekkel, addig a férj és anyós is akklimatizálódott, ezután kis huzavona után leadtuk a rendeléseket. Az én rendelésem nem volt vitás, kértem (hivatalosan a gyereknek) egy gyerekmenüt, ami tartalmaz egy csésze erőlevest, rántott csirkemellet és sült krumplit. Tudtam, hogy a gyerekkel kettőnknek ez bőven elég lesz. (amúgy nem bánnám, ha egyszer már a férj kérne az étteremben gyerekbarát ételt, és nem nekem kéne mindig sült krumplit ennem...)
Anyósom rendelése annál nehezebb volt, mert szinte semmit nem hajlandó megenni: csirkehúst nem eszik, mert fél a madárinfluenzától. Marhahúst nem eszik, mert fél a kergemarha-kórtól. Halat alapból nem eszik. Csak sertéshúst eszik (kérdeztem tőle, hogy nem fél-e a száj- és körömfájástól...), és abból is csak natúrszeletet vagy rántott húst. Minden más ételtől fél. (ez mindig jó alkalom arra, hogy elmondja, hogy az epéje, meg a veséje, meg a szelek, nem részletezem...) Miután a felsorolt okok miatt kizártuk a brassóit, mert háromféle húsból csinálják, az egész rohadt étlapból egyetlen étel jöhetett szóba, a rántott karaj, de kiderült, hogy mangalicából van. Anyós még sosem evett mangalicát, először azt se tudta, hogy mi az, aztán mondtam neki, hogy ez is sertés, csak sokkal egészségesebb. Akkor nagy nehezen megrendeltük neki, de fennakadt azon, hogy miért kecskesajtos bundában van... ezután kiselőadást tartott a rendelést felvevő pincérnek arról, hogy a magyarok 95%-a nem szereti a kecskesajtot (ilyen témákban mindig naprakész statisztikai adatokkal rendelkezik...) és hogy miért tesznek bele ilyet, és mi lesz, ha ettől rosszul lesz. Mert hogy az ő gyomra nem bírja a kecskesajtot. Végül mégiscsak rábeszéltük. Mialatt vártuk az ételt, többször zaklatottan odament a pincérekhez és a mangalicáról kérdezősködött, végül átesett a ló túloldalára és kiselőadást tartott egy másik szerencsétlen pincérnek arról, hogy a mangalicának más íze van, mint a rendes sertésnek, és hogy az ő gyomra ezt nem fogja bírni. A pincérek nagyon jól állták a sarat, teljesen rezzenéstelenek és udvariasak maradtak végig. Én mindeközben a játéksarokban játszottam gyerekkel, közben tanulmányoztam a helyet. A plafonon találtam egy nagyon felüdítő, fejjel lefelé fordított kis városrész-makettet, megtaláltam a fejünk fölött a gangon a házinénit és Géza bácsit, valamint gyönyörködtem egy sort a falba besüllyesztett kis polcokon található antik játékokban. (a kis öntöttvas játéktűzhely vitte a pálmát, abba teljesen beleszerettem.)
Amikor meghozták a rendelt levest, gyereket becsaptam a gyerekszékbe (gyerekszék terén is nagyon felkészültek, van vagy 8-10 ikejás gyerekszékük) és próbáltam levest diktálni bele, de anyós folyton beleszólt, hogy biztos inni akar, és nyomta a gyerek fejébe a cumisüveget. Mindeközben a gyereket roppantmód izgatta a mi gyümölcslevünk, így szívószállal ihatott belőle. De anyós szerint neki is kellett egy pohár, így felkajtatott egy pincért és szerzett egy nagy 3 dl-es üvegpoharat. (amit az esetleges balesetek elkerülése végett NEM adtam oda a gyereknek...) Amikor megérkezett anyós rendelése is (a kecskesajtos bundában rántott mangalicakaraj sült krumplival és tzadziki salátával) megint volt kínoskodás, mert négyszögletes tányérra szervírozták, és anyós abból nem volt halandó enni. Megint felkajtatott egy pincért és szerzett egy hagyományos kerek tányért, amire átkotorta az ételét. A gyerekmenü tök jó volt, vékonyszálú sült krumpli volt benne, a rántott csirkemell is nagyon ízletes volt. A gyerek még evett is pár falatot - persze csak csemegeuborka-szeletekkel volt halandó megenni... kisebb-nagyobb gyermeknevelési és idomítási szünetekkel megszakítva sikerült elfogyasztani a vacsoránkat, ezek után - mikor Kismiki már elkezdett sajtkukac módjára tekeregni és visongani a gyerekszékben - páni gyorsasággal visszamentünk a játszósarokba, ahol persze a gyerek rögtön az ajtó becsapkodásával kezdett el szórakozni. Mindeközben anyósom ismételt attack-ot hajtott végre, megkérte a zongorista-hölgyet, hogy engedje már férjet zongorázni egy kicsit. Szerencsére férj tud zongorázni, így nem volt annyira kínos a dolog, mondjuk a repertoárja zömmel filmzenékből áll, de azért elsütött egy kis Richard Cleydermann-t is. Mondjuk belegondoltam, hogy a következő az lesz, hogy anyósom felajánlja grafikai szolgáltatásaimat a jelenlévőknek, és halkan behúzódtam egy oszlop mögé... De ez a zongorás dolog jól sült el, a Forrest Gump és a Star Wars zenéjét még dúdolgatták is a pincérek menet közben. De hát eközben ugye ismételten én játszottam a gyerekkel. A zongoraprodukció után megkértem a férjet, hogy UGYAN MÁR, vigyázna egy pár percre a gyerekre, amíg elmegyek wc-re? Megkönyörült rajtam és elmehettem végre pisilni, megcsodáltam a sokféle wc-táblát a női wc ajtaján, benyitottam és anyósba botlottam, gyorsan visszaugrott minden, ami ki akart jönni, végül csak kezet mostam... De jártamban keltemben feltűnt, hogy ez a hely jóval nagyobb, mint amekkorának képzeltem, a wc felé is volt egy külön helyiség, a wc ajtajánál volt egy lépcső lefelé, gyanítom, az is valami különterembe vezetett, és volt egy helyiség a galérián is. Ja, és hogy el ne felejtsem, ha már gyerekbarát hely témában írok, van pelenkázó is a wc-ben.
Mire végül minden ténykedésünket befejeztük a helyen (evés, ivás, játszás, zongorázás, gyerekkergetés, hasunkkal ágyúgolyó elkapása és kardnyelés) én már hullafáradt voltam, alig volt már erőm elvánszorogni a parkolóházhoz, szerencsére a hó időközben elállt, viszont amikor mentünk befelé (ugye gyalog az autóknak való lejárón, a vizes talajon) nehéz volt megtartani a babakocsit és jöttek is az autók szembe... ezek után ismét jeleztük kifogásainkat a lift hiányával kapcsolatban és elengedték nekünk a teljes három óra parkolási díját (1500 Ft!!!) - persze csak fű alatt, az ottani őr kiengedett minket. Véleményem szerint ebben az esetben az lenne a korrekt, ha maga a vezetőség mondaná hivatalosan azt, hogy a liftre rászorult embereknek elengedik a díjat, ha nem működik a lift...
Szóval, amit a Vakvarjúról érdemes tudni:
Nagyon hangulatos, színvonalas étterem, kedves, udvarias kiszolgálással, szimpatikus étlappal, finom ételekkel, jó ár-érték aránnyal. És valóban gyerekbarát, a játszósarok az egyik legjobb, amit eddig láttam, rengeteg gyerekülésük van, van pelenkázó és háromféle gyerekmenü jutányos áron. Megállapítottam, hogy akár hetente is eljöhetnénk ide, persze anyósom nélkül, és úgy, hogy 50-50%-ban osztozunk a gyerek felügyeletén az itt tartózkodás alatt... És legközelebb mindenféleképpen megkóstoljuk a tízféle kemencés kenyérlángos egyikét és a limonádét. Ide biztos vissza fogunk még jönni, egye fene, kifizetem még a rohadt szakaszjegyet is a kisföldalattira.
És a sok baromi rossz minőségű fotó után, amit sikerült csinálnunk a helyen (kint már besötétedett, a Vakvarjúban meg kellemes félhomály honolt, így a kis gagyerák gépünkből ennyit tudtunk csak kihozni...) itt egy official fotó a vakvarju.com-ról, ahol minden tudnivalót megtalálsz a helyről (mondjuk én arra a kovácsoltvas libanonicédrus-térelemre nem emlékszem, szerintem az nincs már ott. A gyereksarok is bővült még balra.):
