Kismiki egyik kedvenc rajzfilmjéről fogok most írni. 
Mint oly sokszor, ma reggel is nézzük a No, megállj csak!-ot. (Ну, погоди!) Férj lényegre tapintóan megjegyezte, hogy milyen fura, hogy ő is ezt nézte gyerekkorában és most a mi gyerekünk is ezt nézi. Hát bizony, és úgy érzem, hogy még az unokánk is nézni fogja, mert ez a rajzfilm örökérvényű - a két főszereplő a Farkas és a Nyúl fantasztikusan kidolgozott karakterek (persze a Farkas kinézete és mozgáskultúrája viszi a pálmát...) valamint a sorozat zenéje is zseniális. A gyerek tökéletesen megérti a szituációkat és imádja a zenét is. Nem igaz, hogy a kisgyerekeknek csak rózsaszín, édibédi, gömbölyded és selypegő figurákkal teli meséket kell nézniük, amiben a zene maximum a 4-5 szintetizátoros hangból álló egyszerű pötyögésig terjed ki, és mindenki rendes, szimpatikus, és mindig rózsaszirom teát iszogatnak, utána rózsaszín tütüben táncolnak egyet. (Ezt konkrétan a Dorothy, a dínó című sorozatban láttam, amitől azóta is borsózik a hátam...) Sajnos a rajzfilm- és mesefilmgyártás valahol valamikor valami nagyon nagy gellert kapott, egy ideig normális, igazi gyerekeknek való mesék készültek, szemet gyönyörködtetőek és hatásosak voltak mindenféle 3D-s és nemtommilyen effektek nélkül, harsogó színek és egyéb ízléstorzító baromságok nélkül is.
Az mondjuk fura, hogy minél idősebb vagyok, annál szimpatikusabb a Farkas, és annál ellenszenvesebb a Nyúl...
