Gyerk második születésnapjáról szólt volna eredetileg ez a bejegyzés (amely ugyan majdnem egy hete volt, csak a télközépi kornyadtság rámjött és nem bírtam megírni még...) És sajnos a szerencsétlen véletlenek sorozata úgy hozta, hogy ez a bejegyzés egy sokkal rosszabb, "minden-szülő-rémálma" eseményről szóljon...
Eredetileg ezen a hétvégén elmentünk volna egy welness-hotelbe kipihenni az eddigi fáradalmainkat, és ott ünnepelni a gyerk születésnapját. De mivel a meteorológiai előrejelzések heves hóeséseket, hófúvásokat ígértek már péntektől, ezért közösen Embörrel úgy döntöttünk, elhalasztjuk a kiruccanást, mert nem szeretünk heves hófúvásban autókázni családostul. Természetesen péntek-szombaton szikrázó napsütés volt, egy szem hó sem esett, így potyára mondtuk le a hétvégét. Viszont így szombat reggel elmehettünk piacra, amihez most kivételesen Embör legjobb barátja, egyben a gyerk keresztapja is csatlakozott - volna. Sajnos ebből kifolyólag nem is abban az irányban indultunk el, mint szoktunk. A gyerk persze teljesen feldobódva, vidámkodva hajtotta magát a kis műanyag motorján, apa valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag előrement pár lépéssel. Bár ne tette volna... Kismiki, máig se tudom miért, iszonyatos sebességre kapcsolt és úgy döntött, hogy most elgázolja az apját, és minden erejét bevetve hátulról szándékosan nekiment Embörnek. Sajnos messze voltam, nem tudtam már elkapni, kiabáltam apának, de olyan gyorsan történtek az események, hogy szegény mire megfordult, addigra a gyerek már neki is csapódott a bakancsa sarkának. Esett egy hatalmasat, elkezdett dőlni a vér a szájából... nem tudtam, mi történt mert a sok vértől nem láttam semmit, gyorsan zsebkendővel elkezdtük felitatni a vért. Azt hittem, csak felszakadt valahol a szája, vagy elharapta a nyelvét. Belenéztem a kis szájába, és nem volt meg a jobb felső metszőfoga... Pár másodperc múlva megpillantottam a kis fogacskáját az aszfalton, ott volt az egész, gyökerestül, mindenestül kiszakadva a szájából...
Gyorsan felnyaláboltuk a síró-vérző gyereket, apa eltette a fogat és rohantunk az ügyeletre. Nem ültettem be a gyerekülésbe, hanem a kezemben tartottam, azt hiszem, ez érthető. Végig símogattam a kis fejét és azt zsolozsmáztam neki, hogy minden rendben lesz, nem kell félni, apaanya itt van... Az ügyeleten nemigazán tudtak vele mit csinálni, elirányítottak minket a Heim Pálba a sebészeti ügyeletre. De nem kecsegtettek semmivel, azt mondták, ott se nagyon tudnak majd mit kezdeni a gyerekkel, valószínűleg át fognak minket küldeni a Szentkirályi utcába, a felnőtt fogászati ügyeletre, mert olyan, hogy gyermek fogászati ügyelet Budapesten NEM LÉTEZIK!!! Ezek hallatán egy percig megállíthatatlanul remegett a lábam, nem bírtam felállni, aztán erőt vettem magamon, rohantunk, be az autóba, irány a Heim Pál. A gyerek itt már nem sírt és kérte, hogy ültessem be a kis ülésébe. Út közben a Heim Pálba el is aludt... A Heim Pálban a bejelentkezésnél a gyerk kedvesen köszöngetett mindenkinek, a dagadt kis szájával mondogatta, hogy pápá, meg integetett. Igazi kis hős, látszott rajta, hogy fáj neki, és nem érti, mi történt, de nem nagyon sírt, és a folyosón, amíg a vizsgálatra vártunk már elkezdte mutogatni, hogy mi történt vele...
A vizsgálattal semmire nem mentünk, csináltattak röntgent a gyerk fejéről, ami persze használhatatlan lett, mert Kismiki foggal-körömmel védte magát, hárman kellett lefogni a röntgenben, de így is kicsúszott a képről... ezért sajnos meg kellett ismételni az egészet, de itt már volt egy másik nővér is, aki elég profin fogta Kismiki fejét. Hálistennek nem sérült meg az arccsontja, nem törött el semmije, de ennél többet nem tudtak mondani. És ahogy vártuk is, elirányítottak a fogászati ügyeletre. Mondjuk legalább lefertőtleníthették volna a sebet, ha már egy rohadt sürgősségi sebészeti ellátás, vagy mi a fene... eszükbe sem jutott, mondjuk ott akkor nekem se... rohantunk tovább a fogászatra, még reménykedtünk, hátha vissza lehet tenni a fogát, vagy valami csoda még jöhet. De közben persze tudtam, hogy nem tudnak vele semmit se csinálni, hiszen Kismiki még azt sem engedi, hogy egy orvos tíz méterről rápillantson, nemhogy azt, hogy a szájában turkáljon...
A fogászati ügyeleten - ami előtt egyébként szinte lehetetlen parkolni, ha mégis találsz helyet, akkor meg tutira megbüntetnek... - összesen 1 db orvos dolgozott, aki éppen egy elég súlyos szájsebészeti műtét közepén járt, amíg kint órákig ült a többi páciens (ami egyébként eléggé nonszensz egy ügyeleten...) De mi szerencsére bemehettünk. (Nagy szerencse, mert ha leültetnek minket, hogy várjunk, akkor kő kövön nem maradt volna - mondjuk nem is lett volna nehéz kárt tenni abban az omladozó, ősrégi épületben...) A doktor benézett a gyerek szájába, és végleg elhessegette minden reményünket, illúziónkat. Azt mondta, a fog visszahelyezése olyan nagy procedúra és komoly beavatkozás hogy ilyen kis gyermek esetében ez teljesen felesleges. Egyrészt nem is engedi a gyerek - még nagyobbakkal se lehet bírni, nemhogy ilyen kicsi gyereknek megmagyarázni a dolgokat - másrészt lehet, hogy nem is épül vissza a fog, és ha kilökődik, az megint fájdalmas, hosszú procedúra. És a visszarakás közben akár meg is sérthetik a következő, maradandó fog csíráját, ami sokkal rosszabb lenne... Azért megkérdezte, hogy hogyan hoztuk el a fogat. Persze mi teljesen szakszerűtlenül apa zsebében hoztuk a fogat, ami így végleg alkalmatlanná vált bármilyen visszaültetésre. Ilyen esetben ugyanis, amikor kitörik az ember foga, akkor
1. hideg tejben, vagy
2. fiziológiás oldatban, vagy
3. a saját szánkban, vagy
4. fogmentő dobozkában (ilyen létezik? szóljon már, aki hallott róla...)
kell elhozni a fogat, és 1-2 órán belül lehet így is csak visszatenni. De kisgyermekek és tejfog esetében senki nem tartja ésszerűnek.
Így tehát szépen hazakocsikáztunk, Kismiki ismét elaludt az autóban, és nekünk meg végig hazafelé potyogtak a könnyeink. Sirattuk szegény gyereket, hogy ilyen pici korban ilyen fájdalmakat kell átélnie és sirattuk a gyönyörű, hibátlan kis gyöngysort, ami a szájában volt... Persze, az ember tudja, hogy a seb begyógyul, és a foga is ki fog nőni (7 éves korában!!!) de addig bármikor, ha meglátjuk a kis foghíjas mosolyát eszünkbe fog jutni ez a baleset, és mindig ott fog motoszkálni a kérdés a fejünkben, hogy mit rontottunk el...
Élt körülbelül 14 hónapot, példás magaviseletű, gyönyörű kis gyöngyszem, eminens kis Fogacska, ég veled! Idő előtt távoztál, emléked örökké velünk él, földi porhüvelyedet megőrizzük a gyerek kis ezüst fogacskaszelencéjében.
